Menu
Menu

Mítosz mint márka –
Jay Fai, a bibircsókos néne esete


Írta:
Kovács Tibor

Fotók: Mark Wiens, M. Kovács Tibor

Miközben békésen eszegetjük a 8 ezer forintos rákos omlettünket, amit egy lila gumicsizmás felszolgáló rakott le az imént elénk Bangkok egyik Michelin csillagos éttermében, egy patkány sebesen átfut az étterem teraszán. Kicsit csodálkozunk, de arra gondolunk, talán idomított, és ez is a show része.

A Jay Fai, ami magyarul kb. annyit tesz ‘Bibircsókos Néne’, a Thaiföldön most először megjelent Michelin Guide-ban rögtön egy csillagot kapott. Ezzel a Michelin egy tőle szokatlan döntést hozott. Szinte magam előtt látom, amint az amúgy rigorózus Michelin ellenőrök döbbent arccal várják salátájukat és azon imádkoznak, hogy megússzák hasmenés nélkül.

Fotók: Mark Wiens

A Bibircsókos Néne a város street food éttermeinek százezrei közül az egyik. Ha elsétálsz a hely előtt és nem tudsz róla semmit, biztos lehetsz benne, hogy semmi különöset nem veszel észre rajta, semmiben nem tűnik ki a többi közül.

Koszos, lepattant, olyan hely, amit egy átlagos ÁNTSZ ellenőr az utcáról nézve is bezáratna. A mosogatás a mellékutca járdáján folyik, nagy edényekben, valószínűleg folyóvíz nélkül. Öntöttvas tűzhelyeken nyílt tűzön főznek, szigorúan az utcán, hogy mindenki jól láthassa, mert ez itt az attrakció. Amolyan koszlott látványkonyha féle. Az első komoly különbség, ami bizonyosan lesokkol, hogy míg az átlag street food standon kb 200 Ft egy adag étel, itt egy saláta 4 000 Ft és a fő attrakciónak számító rákos omlett 8 000 Ft. Az 32 dollár, ami egy jobb new york-i főétel ára.

Hogyan lehetséges, hogy egy lepusztult utcai étterem, aminek patkányok szaladgálnak a teraszán, világhírnévre tesz szert és a nyugati gasztro turisták Bangkok egyik látványosságaként ki nem hagynák? 

A Jay Fai mitikus hellyé avanzsált. A bangkoki urban mitológia részévé vált, pedig nincs weboldala, nincs foglalási rendszere, nincs logója, nincs egyenruha. A legolcsóbb étkészletekben tálalnak és az étlapok zsíros műanyagbugyikban gyűrötten kerülnek eléd az asztalra. A pincérekkel pedig csak mutogatással érteted meg magad. Egyetlen telefonszáma van, amit soha senki nem vesz fel, pedig ki van írva több helyen is foszlott papírokon. Nincs sales, nincs marketing és nincs egyetlen imázs elem sem. Kivéve a bibircsókos nénét magát.

Az étterembe két módon foglalhatsz asztalt. Odamész és feliratkozol az aznapi várólistára. Vársz 4-6 órát és máris kapsz egy asztalt. Vagy egy jövőbeli napra foglalhatsz időpontot. A várakozás a brand fontos része, mert amit nagy küzdelem árán tudsz csak megszerezni, mindig értékesebb számodra.

Ha foglalni akarsz, általában 5-10 nappal későbbre kapsz helyet. Mi este 10-re kaptunk kb. egy hét múlvára. Az ételeket előre ki kell választanod, de mivel egy nap csak adott mennyiségű ételt adnak el, ezért elképzelhető, hogy nem is lesz majd, amit választottál. Velünk ez történt. Aztán annak ellenére, hogy időpontra jöttél és megmondtad előre az ételt, várnod kell még egy órát vagy másfelet, hogy valóban kapj valamit enni. Addig csak ücsörögsz és bámulod a showt és a patkányokat. Borlap nincs. Csak meleg sört, vizet és üdítőt lehet kapni olyan áron, mint a legdrágább luxus éttermekben.

A show azonban annyira fantasztikus, hogy a legtöbben megbabonázva ülnek és nem értik hova kerültek: Jay Fai, a kínai néni hőálló lila csizmában, repülős szemüvegben, sapkában áll a lobogó üstök előtt és hihetetlen gyakorlott mozdulatokkal készíti az ételeket.

A főzés szénnel történik, amit valószínűleg a legtöbb nyugati turista fel sem ismer, mert az ő életében ilyennel már nem fűtött senki. A hőfokot egy ventilátor ki-be kapcsolásával szabályozza a nénike. Az összes edény, amit használ mérhetetlenül lepusztult. Hűtő nincs, a friss rákokat és más alapanyagokat egy üveges szekrényben vagy egy hungarocell dobozban tartják. Mindezt az étterem kellős közepén az orrod előtt.

A néne nyilván megtehetné, hogy modernizálja a helyet, új tányérokat vegyen, bevezesse a gázt, és felvegyen valakit, aki tud angolul.  Napi bevétele 3 millió forint körüli lehet. De nem változtat semmin, mert akkor azonnal szertefoszlana a varázs. Megszűnne a mítosz, és maradna az étel, a marketing, a kiszolgálás, stb. Maradnának a tények. Ebben azonban könnyen alulmaradna versenytársaival szemben.

Aki ugyanis a Michelin csillag miatt jön, az könnyen csalódhat. Az átlagos csillagos étteremhez szokott közönség, ahol nem csak az étel, de a külsőségek is számítanak, megdöbbenhet. Ide a mítoszért kell jönni és ha ezért jössz, meg is kapod amire vágytál. Jó élményt kapsz, amiben az étel másodlagossá válik, olyan showt, amit otthon lelkesen tudsz elmesélni. Az emberek aztán irigyelnek és úgy tekintenek rád, mit egy kalandvágyó és különleges élményeket gyűjtő emberre.

Azt, hogy pontosan mikor volt az áttörés, ami a világhírnévhez vezetett, nem lehet tudni. De az biztos, hogy a Jay Fai nem a Michelintől lett híres. Már előtte is egy jelenség volt. Akit egyre többen észrevettek, mert más volt, mint a többiek. Akivel európai gasztrocelebek mutogatták magukat. Rendszeresen jöttek hozzá közös főzésre, műsorokban szerepelt és sokat írtak róla. Végül annyit beszéltek róla, hogy szép lassan egy mítosszá vált. A Michelin csak ráütötte erre a gasztroegyház pecsétjét. A mítosz maga a néne. Bibircsókjával, repülős szemüvegével és vörösre rúzsozott szájával a lobogó tűz előtt állva olyan, mint egy mini Hephaisztosz. 

Annak ellenére, hogy többszörös dollármilliomos lett, ezt a showt nyomja már harminc éve pont ugyanazzal a lelkesedéssel. Egy olyan munkát, amit legtöbbünk nem bírna egy napig sem. Az ő mítosza viszi ma is a helyet, ő maga a brand.

A tanulság pedig az, hogy bármiből lehet mítosz, ha elegen és eleget beszélnek róla. De ehhez az kell, hogy annyira feltűnő és szokatlan jelenség legyen, hogy az emberek mesélni akarjanak róla. Mert a mítoszok ezekből a mesékből születnek, amikért aztán kontinenseket utazunk át.

Fotó: Mark Wiens

 

További cikkek